Tavaly októberben egy csoportos kirándulás keretein belül volt szerencsém eljutni Marokkóba, amivel kapcsolatban már régóta szerettem volna egy blog bejegyzés formájában is mesélni, hiszen úgy érzem, egy igazán különleges élményben lehetett részem.
Marokkói körutazás
Az utazás
Az utazás egy táncos-jógás csoportnak szerveződött alapból, amihez én eléggé az utolsó pillanatban csapódtam hozzá, mivel akkoriban sokat beszélgettem a főszervezővel. Még sosem jártam Afrikában, úgyhogy annak ellenére sem kellett sokat győzködnöm magam róla, hogy egyébként senkit nem ismertem a csoportból, ráadásul a szervezést is elég nehezen tudtam csak megoldani.
Elöljáróban annyit lelőnék a marokkói kalandjaimból, hogy gyakorlatilag a megérkezés után azonnal vízbe ejtettem a telefonomat, ami abban a pillanatban hősi halált halt és többé nem kapcsolt be. Emiatt a hazaérkezésig se telefonálni, se internetezni, se telefonnal fotózni nem tudtam, de még az órát se tudtam soha, ami bizonyos helyzetekben elég kellemetlennek bizonyult. Emiatt viszont végig kamerával fotóztam, közel 9000 képet készítettem az ott töltött idő alatt.
A marokkói utazásom így egy teljes digitális detox is lett egyben, amire szerintem gimnazista korom óta nem volt példa. A telefont egyébként, ahogy a városi legenda tartja, rizsbe tettem 6 napra, de semmi hatást nem értem el vele azon kívül, hogy néha véletlenszerűen megszólalt az ébresztő, amit aztán nem lehetett kikapcsolni. Nagyon aggódtam, nehogy hazafele a repülőn is elkezdjen leállíthatatlanul riasztózni, de szerencsére végül nem volt ezzel gond.
Az oda- (és vissza) jutás igazi kínszenvedés volt. Egyrészt rettenetesen hosszú utazási idővel kell számolni: reggel 5kor indultam otthonról és délután fél 5-kor értünk Mirleftbe, visszafelé pedig még ennél is rosszabb volt a helyzet, reggel fél 10-kor indultunk, és másnap délután 1kor rakott ki a taxi a lakásom előtt. Mindezt átszállások és úgy általánosságban a Ryanair nehezítették. De 12 óra kényelmetlenség után végre megérkeztünk Marokkóba, ahol egy teljesen új atmoszféra fogadott bennünket. Leszálláskor megcsapott a fülledt meleg, lehetett vagy 40 fok és hatalmas volt a páratartalom. A reptérről aztán transzport vitt minket a 200 kilóméterre lévő szállásunkig.
Érdekességek Marokkóról
Az első dolog, ami szinte azonnal feltűnt Marokkóval kapcsolatban, hogy mennyi kettősség jellemzi az ország kultúráját. Kart karba öltve jár egymással a luxus és a nyomor, a tisztaság és a szemét, a gazdagság és a szegénység, de azt is említhetném, hogy a lopást vagy az alkoholfogyasztást milyen szigorúan büntetik, miközben a nőket szinte emberszámba se veszik. Alkoholt egy hotelben láttunk csak, egyébként a birtoklást és a fogyasztást is törvény bünteti.
Az általános építészeti stílusuk kissé puritán, de ezzel együtt megvan a maga varázsa. Ami csak elvétve fordul elő az épületekben és a falakban, az a merőleges és a párhuzamos, erre nem fektetnek kifejezett hangsúlyt az építésnél. Egyszerű és vibráló színek harmonikus egysége mutatkozik a házakon, de ebben is megjelenik az országra annyira jellemző kettősség: egymás mellett állnak luxus épületek és nyomortelepek, villák és befejezetlen lakóházak. Ez utóbbi egyébként általános jelenség, mivel Marokkóban az a törvény, hogy ameddig egy lakóépület nincs befejezve, addig nem kell rá adót fizetni. Ezt a tulajdonosok nagy része ki is használja: minden tele van félkész lakásokkal, amiknek a tetejéből még kiáll a betonacél, mintha csak a következő szint ráépítését várná. Valójában ezeket a plusz szinteket aztán sosem építik meg ténylegesen, így hivatalosan is félkész marad az épület. Ebből egyébként olyan sok van Marokkóban, hogy nyugodtan nevezhetnénk a Befejezetlen Házak Országának is. Általában azt figyeltem meg, hogy az igazán gazdag emberek házát onnan lehet felismerni, hogy ténylegesen be vannak fejezve, valamint a füvesített kertről, ami egyébként nem annyira jellemző erre az éghajlatra.
Növényzetet tekintve inkább a kaktusz jellemző, ezt mindenhol lehetett találni, de ezerféle más érdekes növényt is láttunk, ami itthon egyáltalán nem honos. De maga a természet is egész más képet fest Észak-Afrikában, mint Közép-Európában. Érdekesség például a hőmérséklet napi ingása is: naplementekor hűlni kezd a levegő, majd estére újra megemelkedik az ottani szélnek köszönhetően. És ugyanúgy, ahogy később Tenerifén is megfigyeltem, a fény telítettsége és fehéregyensúlya is egészen más, mint Magyarországon.
Amit még fontos tudni az ottani viszonyokról, hogy az ivóvizet európai gyomorral nem érdemes próbálgatni, ha nem figyelünk oda, egy hányós-hasmenős fertőzés szinte garantált. Ez nem is lepett meg azok után, amilyen körülmények között az ételt és italt szolgálták fel a városban. Mi végül ezt nem próbáltuk ki, aminek kifejezetten örültem, meg is úsztuk mindannyian a fertőzést. Ez persze nagyban annak volt köszönhető, hogy csak ásványvizet ittunk végig, én még fogat is csak azzal mostam.
Náluk a nemzeti ital egyébként a tea, ezt mindig és minden körülmények között isszák és kínálják is a turistáknak. Valódi presztizskérdés, hogy ki tud magasabbról önteni úgy, hogy közben beletalál a kis teáscsészébe. Ez egész ízletes is volt, nem úgy, mint a kávéjuk, ami gyakorlatilag egy még jobban felvizezett Americano, az én ízlésemnek teljesen ihatatlan volt.
Mivel mindig nálam volt a kamerám, ezért rengeteg helyi/street fotót csináltam, szerencsére ez az embereket általában nem zavarta. A turistákkal szemben elég megengedőek voltak, akár vallási szabályokban is, a nőktől például nem várták el a helyi kultúrának megfelelő öltözetet. Kifejezetten békések voltak, mindig kedvesen kínáltak mindenből, és udvariasan köszöntek, amikor szembejöttek az utcán. Általában onnan lehetett megismerni az európai embereket, hogy ők voltak azok, akik egyáltalán nem köszöntek.
Ami rengeteg van az utcákon, az a kóbor kutya és macska. Ezek kevésbé az európai értelemben vett háziállatként vannak tartva, inkább mindenkihez és senkihez tartoznak, a helyiek etetik őket. Amiből pedig nagyon kevés van, az a közvilágítás, este általában mindenfelé sötétek az utcák. Illetve amit még érdekességként megfigyeltem, hogy az üzemanyagárak nagyjából az itthoni árakkal egyeztek meg.
Szállás, Mirleft
Mirleft egy kicsi, nyugaton fekvő település, nagyjából 7-8000 lakossal. Mi a villanegyedben laktunk, egy bérelt villában, ahonnan egyenesen a partra láttunk. A személyzet elég rugalmasan kezelte a tisztaságot és a bogarakat, nekem szerencsém volt, mert az én szobámban nem volt csótány, de volt, akinek meg kellett osztania velük a szobáját. Ezen kívül viszont nagyon odatették magukat, főztek ránk és kiszolgáltak minket, és nagyon kedvesek voltak velünk.
Két katisa (helyi szolgáló) felelt azért, hogy velünk foglalkozzanak. Egyikük volt a főszakács, igazi terülj-terülj asztalkámat szolgáltak fel nekünk helyi ételekből. A reggeli borzasztóan édes volt, különböző palacsinták, lekvárok, mandula- és mogyorókrém, méz és gyümölcslevek kerültek az asztalra. Ezt eleinte nagyon élveztük, de pár nap alatt teljesen megcsömörlöttünk a reggeli cukorsokktól. Ebédre saslikot, grill zöldségeket, salátát és tenger gyümölcsét ettünk, főleg kagylót, amit a helyiek (és néhányan közülünk is) a parton gyűjtöttek össze és mosták ki a homokból.
A napjaink általában ugyanabban a ritmusban teltek, korán keltünk, majd reggel másfél-két órás jógával kezdtük a napot. Délelőtt aztán szabadfoglalkozás volt, ilyenkor strandoltunk, sétáltunk a parton, vagy szörföztünk (erről később mesélek bővebben is). Az egyik lánnyal első este csillagot nézni is elmentünk, amiből végül „homok nézés” lett, mivel Zsófi a teljes sötétben elejtette a telefonját, amit vakon tapogatózva próbáltunk megkeresni a homokban.
Egyik nap körbejártuk a várost és megnéztünk egy elhagyott várromot is. Ez egy domb tetején állt, ahonnan egész Mirleftet beláttuk felülnézetből, a maga „luxus-szegénység” kettősségével együtt. Végigjártuk a villanegyedet és a szegényebb részeket is, nagyon érdekes képet festett ez számunkra az ottani kultúráról. Befejezett házakat szinte csak a villanegyedben láttuk, de még azon a részen se volt sehol betonút. Az utcákon mindenhol nagy volt a kosz, és rengeteg eldobált szemét hevert mindenfelé, de ezzel szemben a belső terek általában tiszták voltak. Percekig sétáltunk úgy, hogy gyakorlatilag senki nem jött velünk szembe (ez egy ottani kultúrában jártas ismerősöm szerint azért van, mert a helyi férfiak Európában dolgoznak, a nők pedig nélkülük nem mehetnek utcára).
A város főútja volt az egyetlen, ahol macskakővel kirakott utat láttunk a földút helyett. A városon belül az egyik utcában egy francia étterem várta a turistákat, ami viszonylag előkelőnek tűnt, mellette pedig szinte közvetlenül omladozó, szegényes házak álltak, az utcára kiállított szárítókkal és száradó ruhákkal, néhol szétvágott autógumikból készített lakásdíszekkel. Óriási volt a kontraszt a város két oldala között.
Partok
A szállásunk egészen közel volt a tengerparthoz, sok időt töltöttünk ott, illetve egyik nap külön el is mentünk megnézni egy helyi látványosságnak számító, sziklaképződményekkel tarkított partrészt. Ide én előrelátóan zárt cipőben mentem, de a csoportból többen is csak egy flip-flopot vettek a lábukra, így volt, aki nem tudott a sziklás úton lesétálni a partra. Pedig a látvány igazán megérte az erőfeszítést, a lenti sziklacsoport, különösen egy sziklaív egyszerűen lélegzetelállító volt.
A szállásunkhoz közeli partszakasz is gyönyörű volt, az egész part tele volt barlangokkal, ahova dagálykor mindig beömlött a víz. Emiatt egészen különleges kőzet- és élővilág alakult ki a belsejükben. A homokot és az érdekes homok elrendeződéseket egyébként itt kezdtem el észrevenni és fotózni – ezt aztán később Tenerifén is folytattam.
A partokon egészen kevés embert láttunk, többnyire turisták és egy-két helyi család strandolt kint rajtunk kívül. A helyi nők napozni és fürödni is csadorban mentek, nekünk ezt nagyon nehéz volt elképzelni, mivel még fürdőruhában is borzasztóan melegünk volt. Arra is láttunk példát, hogy a partra egyszer csak betör a köd, mint egy gyorsan mozgó felhő, és pillanatok alatt méterekre csökken a látótávolság.
Piac
A hétfői piac igazi kultúrsokként ért bennünket. Szó szerint mintha megállt volna az idő, és egyszer csak visszarepültünk volna a múltba. Az emberek régi biciklikkel, motorokkal, teherautókkal jöttek, bukósisakot senkin nem láttunk, de olyan is akadt, aki szó szerint flip-flopban motorozott. Az árusok portékái között zsákszámra álltak a különböző magok, mások pedig leginkább egy budapesti bolhapiac hangulatát idézték a kirakodott telefonokkal, műanyagokkal, régiségekkel, ruhákkal, cipőkkel és hasonlókkal. A katisáink is innen szerezték be az ebéd alapanyagait, bár nekünk turistaként egy háromszoros szorzóval azért számolni kellett. De itt is nagyon kedvesek és közvetlenek voltak az árusok, kézzel-lábbal igyekeztek megértetni magukat, és mindent folyamatosan kóstoltattak a potenciális vevőkkel. Érdekes volt azt is látni, hogy a kozmetikai termékeket egyébként nagyjából harmadáron lehetett megvásárolni az otthonihoz képest.
Zuzu
Egyik nap meglátogattuk Zuzut, a helyi „gyógyító sámánt”, ami talán az utazásunk legszürreálisabb élménye volt. Zuzu egy érdekes, de nagyon jó fej helyi nő, aki mindenféle spirituális szolgáltatást vállal. Gyógyfüveket szór a kemencébe, szövegeket mormol arabul, miközben ütögeti a fejedet, rontást vesz le és megtisztítja az aurádat. A legkülönlegesebb szolgáltatása talán mégis az a bizonyos „tisztítókúra” volt, ami abból állt, hogy ketten lementek a tengerpartra, és addig isszátok a sós vizet, ameddig mindketten el nem kezdtek hányni tőle :)
Szörf
Ez volt az utazásom egyik legizgalmasabb, és egyben valahol legfélelmetesebb élménye is. A szörfözés által rengeteget tanultam a természettel való együttműködésről, és a saját magamba vetett bizalomról is. Itt a legtöbb képet nem én készítettem, a kamerám általában kézről-kézre járt a többiek között.
Az oktatást Yousef tartotta, egy fiatal, kigyúrt testű helyi férfi, a lányok láthatóan teljesen oda is voltak érte. Ő a társaival egy kis bungalóban ült a sziklák között, ott teázgattak, amikor épp nem volt rájuk közvetlenül szükség. Teával persze minket is kínáltak, amit kissé kétkedve fogadtunk el, mivel a higiéniai körülmények nem voltak éppen ideálisak a bungalóban.
Nekem kicsit túl gyorsnak érződött maga az oktatás: első nap megtanultunk felállni a deszkán, második nap kanyarodni, harmadik nap pedig már bevittek minket a line-up hullámokhoz, ahol már 3-4 méter is lehetett alattad a víz.
Kívülről talán nem tűnik annyira nehéznek a szörfözés, de valójában egyáltalán nem könnyű, és különösen félelmetessé teszi, hogy ha beleesel a vízbe, alig tudsz feljönni és egy nagy levegőt venni, mielőtt eltalál a következő hullám. A deszkán állva maradni pedig egyáltalán nem egyszerű, ha egy pillanatra is lenézel, hogy tudd, hova lépsz, már el is vesztetted az egyensúlyodat. Amikor viszont sikerül állva maradnod, az hatalmas élmény, és összességében már alig várom, hogy újra szörfözhessek.
Naplementés tánc fotózás
A csapat két tagja is tanult/hivatásos táncos volt, ezért egyik este úgy döntöttünk, csinálunk egy naplementés-táncos sorozatot. Nagyjából fél órát fotóztunk, miközben ők ketten egy improvizált koreográfiát adtak elő a tengerparton, a helyiek pedig meglehetősen furcsán néztek ránk, egyáltalán nem értették, hogy mit is csinálunk tulajdonképpen.
Összességében elmondhatom, hogy Marokkó minden szempontból egy érdekes megtapasztalás volt, és bár nem biztos, hogy egy következő utazáshoz újra ezt az úticélt választanám, de mindenképpen megérte elmenni és a saját szememmel látni ezt a különleges kultúrát.