Ennek az adásnak a felvétele másként zajlott. Az eddigiekkel ellentétben a kiszavazás és a fotózás nem egy napra esett. Egy napon lezajlott a jegyes fotózás kiszavazása és aznap megkaptuk a következő feladatot előre, hogy legyen időnk felkészülni a későbbi napon zajló felvételre.
Ez elsőre könnyebbségnek tűnt, de később rájöttem, hogy nem akkora könnyítés, mint ahogyan azt elsőre gondoltam.
A 4. feladat gasztrofotó. Egy fine dining étterem, a Mák bisztró Michelin csillagos séfjének, Mizsei Jánosnak az ételkölteményeit kellett megörökítenünk. A feladat szerint olyan képeket kellett csinálnunk, amik dekorációs céllal készülnek a falra.
3 különböző képet kellett készítenünk 3 különböző ételről. A feladat része volt még az is, hogy a képek tükrözzék az étterem és a séf stílusát egyaránt.
Nagyon örültem annak, hogy ezúttal végre volt valamennyi időnk felkészülni. Különösen fontos ez egy olyan feladat esetében, amit szintén nem csináltam már jó pár éve.
Ugyan a telefonommal gyakran lefotózom, amit eszem, de csak azért, mert hiszem, hogy akkor nem hizlal. Gyakran még posztolom is, mert akkor meg már tuti fogyaszt is. Erre nagyon figyelek, mert fő az egészség. :DDD
Viccet félretéve...
Ez a verseny nekem rendkívüli módon rávilágított a felkészülés fontosságára. Hiszem, hogy a profizmus abban is áll, hogy a fotósnak több ötlete és nagyobb eszköztára van az ötleteinek megvalósítására. (Persze, sokkal összetettebb ez a kérdés, de ebbe most itt nem tudunk részletesen belemenni) Viszont azt nem gondolom, hogy egy profinak képesnek kellene lennie egy számára ismeretlen területen, percek alatt maradandót alkotnia. Nem kizárt, hogy ez megtörténik, de inkább a tudatosságban és a felkészülésben hiszek és abban, hogy hagyni kell, hogy megtörténjen a csoda a fotózáson.
Attól, hogy a szakács és a cukrász is konyhában dolgozik, még egy remek szakács sem biztos, hogy tud tökéletes dobostortát sütni csak azért, mert álmából felkeltve is tudja használni a keverőgépet, vagy mert kb. tudja a hozzávalókat és gyakran használja a sütőt. De ha kap időt arra, hogy utánanézzen alaposan receptnek, a technológiai követelményeknek, akkor nagy valószínűséggel jobb tortát fog sütni, mint egy a konyhában amatőr egyén. Viszont nem lesz olyan az alkotása, mint azé a cukrászé, aki minden egyes nap tortát süt és tudja, ismeri, hogy mi mindenre kell odafigyelni ahhoz, hogy az a torta tökéletes legyen.
És így van ez a fotózásnál is. Adott szakterületünkön vagyunk profik, nem a fotózás minden területén.
Az első dolgom az volt, hogy utána néztem, hogy hova megyünk, milyen az a hely, ahová a kép készül. Pont akkor volt a nagy dunai árvíz, ezért a helyszínbejárást egybekötöttem némi katasztrófaturizmussal, hiszen az étterem a Március 15 tér mellett, az MTA mögött található.
A helyszín: https://www.instagram.com/makbudapest/
Csütörtök este be is néztem az étterembe a világítás, meg az esetleges lehetőségek miatt. Fény az nem sok volt, így azt tudtam, hogy ezt majd vinni kell. Ugyan azt a jelzést kaptuk, hogy lesznek eszközök a helyszínen, de én ezt nem szerettem volna a véletlenre bízni. Jobb szeretek a saját ismert eszközeimmel dolgozni. Az is ad egyfajta magabiztosságot és biztonságot is.
Ezután elkezdtem körbe nézni, hogy kik fotóztak ételeket eddig az étteremnek, milyen képek készültek. Ebből összeraktam egy inspirációs moodboardot.
Kerestem még más fotósokat is, akik gatrofotóban kiemelkedőek, de ebben már nem tudtam igazán elmélyülni, mert hát dolgozni is kell. Az élet nem csak játék és mese. :)
Gasztro linkek, ahonnan inspirálódni próbáltam:
https://www.instagram.com/puskasnori/
https://www.instagram.com/antonio_fekete_designfood/
https://www.instagram.com/szendefff/
https://www.instagram.com/kaunitzt_gastro
https://www.instagram.com/letiziacigliutti/
A képek elemzése után elkezdtem gondolkodni a világításon és vasárnap még összeraktam egy teszt világítást a stúdiómban. A koncepciómat vizuális kísérletekre akartam alapozni, ementén állítottam össze a világítási szettet.
Elérkezett a hétfő, a forgatás napja. Vasárnap este már összepakoltam a stúdióban a felszerelést, amit magammal akartam vinni, hogy reggel csak bepakoljam a kocsiba és pikk-pakk el tudjak indulni.
Már egy éve, hogy átálltam a közösségi közlekedésre. Eladtam a saját kocsimat és ahhoz mérten, hogy hova és milyen felszereléssel indulok útnak, GreenGo-val járok, ha kocsi kell, minden más esetben elektromos rollerre vagy a bringára esik a választásom.
Most sok cuccom volt, megküzdöttem a lepakolással is és éppen, hogy befértem egy VW UP-ba.
Az első kihívás az volt, hogy a terveztett 20 perces útból 1 óra 20 perc lett a forgalom miatt. Utálok késni, de most sikerült egy laza 1 órás késést összehoznom.
Ebből adódóan kicsit frusztráltan érkeztem meg. Kipakoltam a cuccaim és igyekeztem lélekben is megérkezni. A többiek ekkor már ott voltak. Együtt váruk, hogy pontosan mi is lesz a fotózandó étel, mert azon kívül, hogy ételfotózás lesz, kb. semmit nem tudtunk.
A séf bemutatta az ételeket, ezzel egyidőben az is kiderült, hogy nem lesz sok időnk, hiszen az ételek bizonyos elemei csak pár percig maradnak eredeti, tökéletes állapotban. Tehát nem elég, hogy ismét egy kvázi ismeretlen terepre tévedtünk, még időnk sem lesz igazán, hogy kidolgozzuk a koncepcióinkat. Bizonytalanságot adott nekem az is, hogy nem csak fotózni kellett, hanem a foodstylingot is nekünk kellett megvalósítani, abból amit az étteremben találtunk.
Az ételek megismerése után a fotózás sorrendjét ismét a szerencsére bíztuk. Az elsőknek nem volt szerencséjük, mert ők nem látták az ételeket előtte készen. Utána már volt annyi előny, hogy tudtunk kicsit gondolkodni. Szerintem ebből a szempontból a verseny nem feltétlenül volt fair. Ez a probléma már a csendélet fotózásnál is fenn állt, hogy az elsők sokkal nehezebb helyzetben voltak a többieknél. Akkor nekem nem volt szerencsém, most viszont a második körbe kerültem Istvánnal.
Mivel a feladat az volt, hogy 3 képet kell az étterem falára csinálni, én kicsit tágabban értelmeztem a kérdést az egyszerű ételfotózásnál és igyekeztem egy vizuálisan különleges megoldást meghozni.
Előre elterveztem és kitaláltam a koncepciót, a világítást, le is próbáltam, de az élet persze itt is közbeszólt. Történt ugyanis, hogy Istvánnal egy időben, egy asztalon kellett dolgoznunk. Bármit állítottam a fényen, az hatással volt István fényére és fordítva is. Egy ponton ezért elengedtem az elhatározásomat és úsztam az árral. Nem tehettem meg, hogy ennyire kibabrálok a játékos társammal. Bármennyire is nagy volt a tét, nem akartam a versenyszellem oltárán feláldozni az emberséget. Nagylevegő, ez most ilyen lett, haladjunk, azzal főzünk, ami van…
Volt pár elképzelésem, amit ugyan megvalósítottam, de csak utólag, a képek visszanézésénél vettem észre, hogy nem volt tiszta például a kanál, amivel a szakács dolgozott, ezért végül azokat a képeket nem tudtam leadni.
Itt jött képbe a rutin hiánya: ha sok ilyet fotózol, akkor van mihez nyúlnod. Nem csak abban az értelemben, hogy tele a kreatív tárad, de abban az értelemben is, hogy tudod, mire érdemes figyelni, ahol elmehet egy kép. A sok fotózással nem csak a rutin jön meg, hanem a hibák kiküszöbölésnek a hatékonysága is.
A képeimmel végül összességében elégedett voltam, de a zsűri és a szakács visszajelzése alapján nagyon a mezőny végén végeztem. Ha nagyon őszinte akarok lenni, itt most nem teljesen értettem egyet a végeredménnyel. A véleményemben megerősít, hogy azóta több olyan visszajelzést is kaptam szakmabeliektől, ami az én nézőpontommal egyezik, de hát ugye ez egy ilyen szubjektív dolog...
Ennek a kis huncut légynek például biztosan tetszett a munkám, mert mindenképpen rajta akart lenni a képeimen. :D
De az is lehet, hogy csak ínyenc típus... ez már sosem derül ki...
Elsőre örültem, hogy előre megkaptuk a feladatot, de végül rájöttem, hogy nem tudtam maximálisan felkészülni úgy, hogy nem kaptuk meg az információk zömét és a részleteket.
A feladatot nehéz volt értelmezni, mert sok részlet hiányzott, aminek tudatában pontosabb eredményt lehetett volna elérni. Nehéz volt az ételeket rövid időn belül ábrázolni úgy, hogy nem tudtuk előre, hogy konkrétan mit fogunk fényképezni és eközben eltalálni a séfnek az ízlését úgy, hogy nem beszéltem vele arról, hogy milyen az elképzelése, ő milyen képet talál jó képnek.
Ráadásul a feladat az volt, hogy az étterem falára kell képet csinálni, ennek ellenére úgy éreztem, itt ételfotóként értékelték az elkészült képeket.
Kitaláltam valamit, de nagyjából semmit nem tudtam belőle megvalósítani, mert egymás mellett fotóztunk és hatással volt egymásra a fény beállításunk és voltak egyéb tényezők is, amik befolyásolták végül a képválasztásomat.
Kevés volt az idő. Vagy bejött, amit kitaláltál, vagy nem.
Akik kevésbé jártasak a fotózásban gasztro vonalon, vagy nem tudják, hogy szokás dolgozni megrendelésre, azoknak leírom, hogy ha ez egy valós munka lett volna, hogy nézett volna ki a folyamat szerintem. Persze, a következők egy ideális világban elképzelt folyamatot írnak le, ahol van idő és pénz mindere.
Tehát a való életben bizonyára nem elégedtem volna meg annyi információval, hogy „3 kép a falra”. Biztosan utána jártam volna, hogy hova lesznek rakva a képek, mi veszi majd körül, mekkorák lesznek a képek, honnan fogják nézni, közel lehet-e menni hozzá, vagy sem....
Aztán fontos lett volna tudni, hogy mit szeretne a megrendelő. Mi legyen a képek üzenete? Mit akar a megrendelő látni?
Miután pontosan megismertem, hogy mi az a 3 étel, amit a képek ábrázolnak majd, kitaláltam volna a körítést, ami az ételhez és a helyszínhez is passzol. Ez után nyugodt munkavégzéssel, az esetleges nehezítő körülményeket is áthidalva igyekeztem volna az előre eltervezett koncepciót megvalósítani.
Valószínű, hogy például kezdeményeztem volna, hogy azokat az elemeket, amik pár perc alatt állagot változtatnak, próbáljuk meg az előfotózásnál mással helyettesíteni és ha van elfogadott kép/vizuál, akkor jöhet az éles képkészítés. Ha ez nem járható út, akkor még inkább előfotóztam volna és elfogadtatás után próbáltam volna a képeket élesben, pár perc alatt megvalósítani. És bizonyára azzal sem kellett volna küzdenem, hogy egy minimálisat sem tudok állítani a fényeken, mert azzal kiszúrok a versenyzőtársammal.
Mint ahogy korábban is írtam már, nem hiszek benne, hogy a profi fotós azt jelenti, hogy 3 perc alatt tudsz tökéletes képet csinálni bárhol, bármiről, bármivel. A fotózáson belül is vannak szakterületek. Ha egy témát sokat gyakorolsz, akkor az a kezedben van. Ha viszont nincs rutinod egy területen, akkor kísérletezel és addig csinálod, míg az neked vagy az ügyfélnek elfogadható lesz.
Azt is fontosnak tartom elmondani, hogy profi vonalon általában találkozik a kereslet a kínálattal. Az választ ki egy munkára, akinek alapvetően tetszik a vizualitás, amit képviselsz. Egy ilyen versenyben azonban az önazonosság nem mindig nyerő. Ami az életben jól működik, itt nem feltétlen vezet jó eredményre.
Bár nagyszerűek voltak a gépek, amiket a verseny során használhattunk, azért azt érdemes tisztába tenni, hogy a magas minőségű munkavégzéshez nem árt, ha az ember ismeri a felszerelését. Ennek a kitapasztalására pedig értelemszerűen egy ilyen gyors versenyhelyzetben nincsen lehetőség.
Ha pedig nem ismered az eszközt jól és csak egy kis kijelzőn látod az elkészített képeidet, minden csak erős saccolás. Az eredmény csak otthon válik egyértelművé, amikor már kifejezetten kis mozgástered van a javításra. Ezért is próbáltam most számítógépre fotózni, hogy lássam mit is csinálok.
Azt is érdemes megjegyeznem, hogy minden szakterületen, így a gasztro vonalon is vannak kiegészítő eszközök, amik segítik a munkát. Ha ismerős vagy a területen tudod, hogy mik ezek. Ha viszont nem vagy tapasztalt, nincs lehetőséged ezek kihasználására sem.
Bár nem túl előkelő helyen, de azért tovább jutottam a következő fordulóba. Az örömöm nem volt maradéktalan, de levontam a megfelelő konzekvenciákat és izgalommal, újabb tapasztalatokkal felvértezve vártam a következő kihívást.
Weboldalunk az alapvető működéshez szükséges cookie-kat használ. Szélesebb körű funkcionalitáshoz (marketing, statisztika, személyre szabás) egyéb cookie-kat engedélyezhet. Részletesebb információkat az Adatkezelési tájékoztatóban talál.
